Pakod község Zala vármegyében, a Zalaszentgróti járásban.
Wikipedia.org

Fekvése

A község a Zalai borvidékhez tartozó Csáfordi-hegy nyugati lábánál, a Zala folyó két partján, Dötktól északra, Zalabértől délnyugatra terül el. Központján a Sümeget Zalaegerszeggel összekötő 7328-as út halad végig, ebből a településen ágazik ki a csak Dötkre vezető 73 205-ös út.

Vonattal megközelíthető a Bajánsenye–Zalaegerszeg–Ukk–Boba-vasútvonalon.

Története

A település Észak-Zalában, közvetlenül a vasi megyehatáron fekszik, a Zala folyó partján.
Lakóinak száma 869 fõ. Pakodról, Pakodi Balázs és a Kozma család földbirtokairól a XIII. századból származnak az első feljegyzések.
Eredeti neve: Barlabáshida.
A faluban lévő Zala-hídon keresztül kereskedelmi útvonal vezetett Vas megye irányából a Balaton felé, ezért a település hídvámszedői joggal rendelkezett. A Zala folyó által kettészelt település lakossága a mocsaras ingoványokba menekült a törökdúlás, a történelem és a természet viharai elől. A katasztrófák a falu fából készült templomát sem kímélték. Ám a tűz, víz, ellenség pusztította falu valahányszor újjászületett lakói akaratából.
Pakod szép, régi műemlék templomának (római katolikus) oltárát neobarokk fafaragás díszíti.
A Pakodi szőlőhegyek nemcsak a bor kedvelői számára jelentenek vonzó célpontot. A pincék többsége igen régi, nem ritka a kétszáz éves boltozat, még idősebb faajtók, épületek is megcsodálhatók a festői szépségű hegyoldalakon járva. A környékbeliek szíves szóval, tájjellegű ételekkel és finom borokkal várják az erre tévedő turistát.
Az itt élők többsége a mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozik. A döngicsélő méhrajok csodálatos mézét kóstolhatjuk a helyi gazdáknál. A vendégszerető, kellemes környezet felejthetetlen élményt jelent a természet, a nyugodt élet után vágyó emberek számára. Gyerekek és felnőttek élvezhetik itt a fák, az erdő, az állatok közelségét.
A falu nevezettességei az 1719-ben épült műemlék római katolikus templom és a Tölcsány – majorban lévõ volt uradalmi magtár. Az impozáns látványt nyújtó templomot az elmúlt években felújították, környezetét rendezték, a mellette található plébánia épületében idén helytörténeti kiállítás nyílt. Pakod a Balaton melléke Borvidékhez tartozik, évszázados hagyománya van itt is a szőlőművelésnek, a szőlőhegyen eredeti állapotában felújított 200 éves zsúpos pince található. A település a Zalai Borút állomáshelye.
Az itt termelt kiváló borok és helyi hagyományos ételek maradandó gasztronómiai élményt nyújtanak. A hegyi hajlékok egy-egy nagyobb turistacsoport fogadására is alkalmasak, sokan foglalkoznak a faluban falusi vendéglátással és a Nyitott porta szolgáltatás, mint kikapcsolódást és élmény nyújt a településre látogatók számára.

Története évszámokban

Pakod Árpád-kori település. Neve már 1211-ben említve volt egy a pannonhalmi Szent Benedek rend történetéről írott könyvben Pocud (Pokod) néven. 1230-ban pedig egy oklevél írt Pakodról, illetve a Pakodtól északkeletre fekvő Barabás nevű településről. Ez az okmány részletesen leírta Barabás települést, melynek volt két malma, egy hídja, amelyen emberemlékezet óta a birtokos hídvámot szedett. Barabás, Barlabás vagy Barlabás hídja az 1200-as évek közepe előtt a Szentgróti család birtoka volt, melyet 1247-ben a család a Türjei egyháznak adományozott; az ő birtoka maradt 1945-ig.

A 14. században előbb a Türjei nemességből való Bériek, majd a Kőszegi család leszármazottai, a Kokasok, végül az ugyancsak Türjei nemzetséghez tartozó Szentgrótiak szerezték meg a falu egy-egy részét.

A Batthyány család levéltárának irataiból kitűnik, hogy a 14. században megkülönböztetésként létezett Egyházaspakod is, amelynek temploma is volt. 1419-ben templomának papja Miklós fia Miklós volt, majd 1437-ben Kelemen, 1442-ben pedig Mihály.

1567-ben az első Zala vármegyei törökdúlás alkalmával az egész falu leégett, de 1572-ben már megint másfél portát jegyeztek fel, a település régi birtokosai ekkora már nem voltak meg. 1592-ben a falut újra felégették a törökök, de hamarosan ismét újraépült.

1707-ben a kuruc–labanc háború alatt a falu egy tűzvészben ismét leégett, ekkor elpusztult fából készült temploma is. E második templomának pusztulását egy harang élte csak túl, amelyet 1677-ben öntöttek. E harang felkerült a jelenleg álló, harmadik temploma tornyába.

1769-ben 619 lakosa volt, száztizenkettő családdal, melyből negyvenegy nemesi család volt. A falu nagyobb részének birtokosai ekkor a Festetics grófok és Zalabéri Horváth József voltak.

1783. március 31-én tűzvész pusztított a faluban: kilencvennégy házból harminckettő leégett, majd 1795-ben nagy árvíz öntötte el a falut: az egész település vízben állt, hidakat, házakat, malmokat döntött össze az anyakönyv fennmaradt bejegyzései szerint.

A 20. század elején Zala vármegye Zalaszentgróti járásához tartozott.

1910-ben 1298 lakosából 1247 magyar volt. Ebből 1274 római katolikus, 14 evangélikus, 10 izraelita volt.

1919 után a fehérpapok a türjei szerzetesrend birtokából hasították ki azokat a telkeket, melyeken a mai Barabás újfalu felépült.